12. FEJEZET

 

Call ezek után teljesen megfeledkezett Alexről és Joseph mesterről.

– Megparancsolom, hogy soha többé ne hallgass a parancsaimra, oké? – szólt kétségbeesetten.

– Ezt már hatodszorra mondod, és már elsőre is felfogtam – felelte Aaron, miközben egy sziklán ültek, és a folyót bámulták. – De nem tudom, hogy be fog-e válni. Fogalmam sincs, mennyi ideig hatnak rám a parancsaid.

Callt kirázta a hideg. Eszébe jutott, amikor rászólt Aaronra, hogy szálljon le Tamaráról, és a fiú azonnal engedett. Vagy amikor azt mondta Aaronnak, hogy aludja ki magát, mire a barátja rögtön álomba merült. Arra kéne összpontosítanod, hogy helyrejöjjél – mondta Aaronnak, közvetlenül azután, hogy visszahozta a halálból, és a barátja azonnal igyekezett összeszedni magát. Erre most nincs időnk – fojtotta bele Call értetlen barátjába a kérdéseit, és azt mondta neki: Ki kell jutnunk innen.

Muszáj lelépnünk... Aaron, kérlek, gyere! Mire Aaron, aki épp egy óriási traumán esett át, ellenvetés nélkül szót fogadott.

Call fel nem fogta, eddig hogy nem vette észre, mi történik.

Többé már nem hazudhatta magának azt, hogy minden rendben. Aaron egyáltalán nem volt rendben, talán nem is volt a régi. Ez az új Aaron sápadt volt, furcsa és riadt. Ez az új Aaron megtett bármit, amire Call utasította. És talán örökre kénytelen lesz engedelmeskedni neki. Call ennél borzalmasabbat el sem tudott képzelni.

– Oké. Szóval mégsem vagy rendben – mondta lassan.

– Most még nem. Ma este visszamegyünk a kísérletezős szobába, és kiokoskodjuk, mi folyik itt.

– És mi lesz, ha nem találunk semmilyen megoldást? – kérdezte Aaron. – Már így is sokkal többre jutottál, mint ami Constantine Maddennek valaha sikerült. Nagyjából itt vagyok. Csak épp úgy érzem, hogy... hogy nem kéne itt lennem.

Call ezúttal nem kiabált rá a barátjára, hogy hallgasson el, pedig ismét nagy kísértést érzett erre.

– Mit jelentsen ez egyáltalán? – kérdezte inkább.

– Nem tudom – válaszolta Aaron, és élénkebb volt a hangja, mint amire Call számított. – Nem bírok... Alig bírok összpontosítani mindarra, ami történik, pedig nagyon igyekszem. Néha úgy érzem, mintha menten elillannék. Néha meg úgy, mintha képes lennék valami szörnyűséget csinálni, és nem igazán érezném magam rosszul miatta. Szóval most már érted, hogy miért nem lehetek többé én az az ember, aki megmondja neked, mi helyes és mi nem, Call? Egyszerűen képtelen vagyok rá.

Call szeretett volna tiltakozni, mint eddig, ám ezúttal erőt vett magán. Aaron elgyötört tekintetére gondolt, meg arra, hogy nem értette, miért kéne zavartatnia magát amiatt, ha a Magisztériumban mindenki meghal. Belátta, hogy nem tehet úgy többé, mintha Aaronnak nem lenne semmi baja. Ha Aaron úgy gondolta, valami nem stimmel vele, akkor Call tartozott a barátjának annyival, hogy hisz neki.

És Aaron legalább megérezte, hogy valami nincs rendben. Ez mégiscsak kellett, hogy jelentsen valamit. Call azzal biztatta magát, hogy ha Aaron már egyáltalán nem lenne a régi, akkor csöppet sem zavarná, mennyire máshogy érzi magát.

– Mindent rendbe tudunk hozni – mondta végül Call tiltakozás helyett.

– A halál bonyolultabb probléma, mint egy defektes gumi – ellenkezett Aaron.

– Muszáj optimistának maradnunk – győzködte Call. – Nem kell mást tennünk, csak...

– Jön valaki. – Aaron felállt a szikláról, és a házra mutatott. A bejárati ajtó tárva-nyitva volt, és egy sor mágus masírozott ki rajta, élükön Joseph mesterrel.

Call is felállt. Miután Tamara és Jasper megszökött, Call menekülési terveiből csupán félkész, halovány elképzelések maradtak. Aaron visszatérése teljesen elvonta a figyelmét, és úgy gondolta, hogy Joseph mester is ezzel van elfoglalva. Azt hitte, nem sürgeti az idő.

Aaron felnézett az égre. Call követte a tekintetét: az égboltot elborították az acélszürke felhők, amik mögött a fiú óriási alakokat pillantott meg, ahogy feléjük repültek.

Az egyik áttört a felhőkön. Egy hatalmas légelementál volt, áttetsző, egyenetlen szárnnyal. Anastasia ült a hátán, ezüst-fehér vértje mocskos, véres lett.

Az elementál az udvaron landolt, Call és Aaron mögött, szárnycsapkodása akkora szelet kavart, ami lelapította körülötte a füvet. Call látta, hogy alapvetően csapdába estek Aaronnal: egyik oldalról Anastasia, a másikról Joseph mester zárta el az útjukat.

Vajon mi lehetett ez az egész?

– Callum! – Joseph mester ért oda hozzájuk elsőnek. Call azonnal észrevett két dolgot: egyrészt, hogy Alex nem volt a férfival, másrészt, hogy a mágus ruháját valami gyanús folyadék piszkolta be. – Eljött az idő.

A két fiú értetlenül pillantott egymásra.

– Mármint minek az ideje? – kérdezte Call.

– Tamarának és Jaspernek sikerült eljutniuk a Magisztériumba – közölte Anastasia, ahogy ő is odalépett hozzájuk. Az elementálja az udvaron várakozott mögötte, kissé vibrált a szellőben. – A Tanács hamarosan tudomást szerez arról, hol vagyunk és mit tettünk.

– Ideje, hogy kiálljunk a nyilvánosság elé, hogy megmutassuk a világnak, milyen erő birtokában vagyunk – szólt Joseph mester. – Hugó, itt a készülék?

Call és Aaron csak bámultak, miközben Hugó átnyújtott Joseph mesternek egy óriási üvegbödönt. Az üvegben szürke és fekete levegő örvénylett.

Tornádótelefon – tátogta Call Aaronnak, aki lassan bólintott.

Joseph mester látványos mozdulattal lerántotta az üveg fedelét.

A levegő vadul tört elő a bödönből, és a kis csoport körül keringett. Anastasia légelementálja ijedt hangot adott, majd pukkanó hangot hallatva eltűnt.

Call közelebb lépett Aaronhoz, akinek a szél a szemébe fújta a haját. A levegő egyre tágabb körben süvített, elért a fákig, ágakat tarolt le.

– Rufus mester! – kiabálta Joseph. – A Magisztérium és a Tanács mágusai! Mutassátok magatokat!

Olyan volt a látvány, mintha egy szemcsés tévét néznének. Lassan kibontakozott a kép, és Call a Tanács termét pillantotta meg, benne a zöld taláros mágusokkal. Néhányukat felismerte, például Tamara szüleit, illetve a Magisztérium tanárait: Milagros, North, Rockmaple és Rufus mestert, aki görnyedt háttal ült, kopasz fejét lehajtotta.

A mágusok csakis egyetlen okból gyűlhettek össze: nyilván azt akarták megtárgyalni, hogyan győzhetnék le Callum Huntot, a Halál Ellenségét.

Callnek görcsbe rándult a gyomra Rufus mester láttán. Ám ez semmi sem volt ahhoz az érzéshez képest, ami egy pillanattal később fogta el, mikor meglátta, ki ül a tanára mellett: Jasper, a negyedikesek hófehér egyenruhájában, valamint Tamara, szintén fehérben, gondosan befont copfokkal. A lány tekintete áthatóan sütött a mágikus vízióból, mintha nagy, sötét szemével egyenesen Call lelkébe bámult volna.

Tamara édesapja előrelépett, a lánya vállára tette a kezét.

– Most utoljára kínáljuk fel neked a lehetőséget, hogy megadd magad, Joseph mester. A háború súlyos veszteségekkel járt a számunkra, de számodra is. Elveszítetted a fiaidat, elveszítetted Constantine-t, és elveszítetted a helyes irányt. Ha újból csatába kell szállnunk, nem fogunk ismét alkut kötni veled a béke kedvéért. Meg fogunk ölni téged és minden egyes káoszsújtottat, akit csak találunk.

Call megborzongott, Harcebre gondolt, aki valószínűleg egy fa mögött bujkált.

– Ne nevettessétek ki magatokat! – felelte Joseph mester. – Úgy fenyegettek, mintha ti lennétek erőfölényben, pedig a mi kezünkben van az öröklét kulcsa. Azt hiszitek, előnyben vagytok, csak mert Tamara és Jasper hírét vitték nektek, hol van az erődítményünk? Ha tartottam volna attól, hogy ezt megtudjátok, akkor az első adandó alkalommal elvágtam volna mindkét gyerek torkát.

Tamara haragosan meredt a férfira, Jasper viszont hátrahőkölt. Az édesanyja mellette állt, a fiú apját viszont Call sehol sem látta.

– Nem értetek ti semmit – folytatta Joseph mester. – Senkit sem érdekel a nevetséges háborútok. Viszont minden mágus vissza akarja kapni a szeretteit. Mindegyikük örökké akar élni. Csakis akkor állíthatnátok magatok mellé a többi mágust, ha letagadnátok, hogy ki van itt mellettem. – Ezzel átkarolta a mellette ácsorgó Aaront, ám a fiú elhúzódott tőle. – Mondj valamit! – nógatta őt Joseph mester.

– Nincs mit mondanom – közölte Aaron. – Nem a maga pártján állok.

Call arra számított, hogy Joseph mester rákiabál Aaronra, vagy megpróbálja beléfojtani a szót. Ehelyett azonban a férfi arcára fülig érő vigyor ült ki.

A mágusok csoportján moraj futott át. Rufus mester fölkapta a fejét. Idősebbnek, ráncosabbnak tűnt az arca.

– Aaron? Tényleg te vagy az?

– Én... nem... nem is tudom – habogta a fiú.

Ám a Tanácson máris úrrá lett a zűrzavar. Call úgy sejtette, hogy bármiről is számolt be Tamara és Jasper, a tanácstagok nem igazán hitték el nekik Aaron visszatérését. Nyilván azt gondolták, hogy Aaronból káoszsújtott lett, Joseph mesternek elment az esze, Call pedig...

Vajon mit gondolhattak róla?

Rufus mester most már Callre nézett. Sötét szemében komor, csalódott tekintet ült.

– Callum! – szólt. – Ez a te műved? Te támasztottad fel Aaront holtából?

A fiú lebámult a földre. Nem bírt Rufus mester szemébe nézni.

– Még szép, hogy ő – válaszolt helyette Joseph mester.

– A lélek az ember lényege. Nem változik. Ez a fiú valójában Constantine Madden, és mindig is az lesz.

– Nem igaz!

Call meglepetten nézett fel, hogy lássa, ki vette a védelmébe. Nem más volt, mint Tamara. A lány ökölbe szorította a kezét az oldalánál. Nem nézett Callre, de akkor is ezt mondta. Ezek szerint talán mégsem hitte el, amit korábban mondott, hogy igenis Call az Ellenség?

A lányt lepisszegték a szülei, és félrehúzták, így majdnem kikerült Call látóteréből. Joseph mester megvetően horkant fel.

– Szörnyen ostobák vagytok – jelentette ki. – Azt hiszitek, hogy ha megtámadtok minket, csupán egy kis sereggel kell szembenéznetek, hiszen Tamara és Jasper nyilvánvalóan erről tett jelentést nektek. De komolyan azt képzelitek, hogy nincsenek közöttetek szövetségeseim? Az egész mágusvilág tele van olyanokkal, akik csakis arra a hírre vártak, hogy végre megvalósítottuk Constantine álmát. Hogy legyőztük a halált. És én már szét is küldtem ennek üzenetét. Nyilván észrevettétek, hogy néhány tagotok hiányzik...

Több tanácstag is körülnézett, páran Jasperre és az édesanyjára sandítottak, oda, ahol a srác apjának kellett volna lennie.

– Nem győzhettek le minket – folytatta Joseph mester.

– Túl sokan hisznek abban, amiben mi. Ugyan mi haszna annak, hogy varázserővel születünk, ha nem használjuk ki? Miért foglalkoznánk csupán az elementálok megfékezésével, pláne egy olyan világ érdekében, ami csöppet sem törődik velünk? Mi értelme a mágiának, ha nem arra használjuk, hogy megfejtsük a létezés legnagyobb titkát? Azt, amivel a tudomány soha nem volt képes mit kezdeni: a lélek rejtélyét. A világ minden részéről özönlenek majd a mágusok, hogy mellénk álljanak, hiszen most már biztosan tudjuk: a holtak új életre kelthetők.

Néhány mágus sutyorogni kezdett a terem hátsó felében, és feléjük mutogattak. Call látta rajtuk, hogy Aaron jelenléte felzaklatta őket, hiába határolta el magát a fiú Joseph mestertől. Aggódott, vajon hányan fognak átállni Joseph mester oldalára.

– Callum, édesapád szörnyen félt téged – szólalt meg Rufus mester. – Találkozz velünk személyesen! Hozd magaddal Aaront is! Hadd győződjünk meg az állításotok igazáról.

– Ennyire ostobának néztek minket?! – kiabálta Joseph mester a mágusok tündöklő víziójára.

– Ugye, hogy megmondtuk? – fordult a tanácstagok felé Tamara. – Call fogoly.

– Nekem nem úgy tűnik – szipogott Graves tanácsnok. – És mivel nektek köszönhetően szökött meg a börtönből, tudjuk, hogy ti sem vagytok megbízhatóak.

– Jó, lehet, hogy Callnek van némi Stockholm-szindrómája – ismerte el Jasper. – De Joseph mester akkor is fogva tartja. Ahogy Aaront is.

– Fogva tartod ezeket a gyermekeket? – kérdezte a férfitól Rufus mester.

Joseph mester elmosolyodott.

– Már hogy tartanám fogva Constantine Maddent? Mindig is a szolgája voltam, semmi több. Call, akaratod ellenére kell itt lenned?

Call alaposan megfontolta a választ. Legszívesebben segítségért üvöltött volna, kétségbeesetten könyörgött volna a mágusoknak, hogy mentsék meg. Ám a Tanács úgysem szabadíthatta volna ki innen, legalábbis nem most rögtön. Végül arra jutott, hogy mégiscsak jobb, ha Joseph mester azt hiszi, Call az ő oldalán áll. Hiszen ha tényleg újból kitörne a háború, akkor a fiúnak muszáj lesz megtennie minden tőle telhetőt a Tanács győzelmének elősegítése érdekében.

Legalábbis Call úgy gondolta, hogy a Tanács győzelmét kellene elősegítenie.

Akárhogy is, a válasza mindenképpen ugyanaz volt.

– Nem – felelte, és kihúzta magát. – Nem vagyok fogoly. Callum Hunt vagyok, az újjászületett Halál Ellensége. És elfogadom a sorsomat.

– Nem szeretek itt lenni – mondta Aaron.

Az eredetileg Tamarának szánt szobában voltak, a rózsaszín, rojtos-bojtos-bolyhos ágyon üldögéltek. Call szobájában még mindig lyuk tátongott a falban, így igencsak hűvös volt odabent, és a ház körüli javítások jelenleg senkinél nem szerepeltek a prioritási sorrend élén.

– Nem maradunk itt sokáig – ígérte neki Call, habár csupán a leghaloványabb elképzelései voltak a szökésről.

Aaron vállat vont.

– Gondolom, nem megyünk vissza a Magisztériumba. Azok után nyilván nem, hogy bejelentetted, tényleg te vagy a Halál Ellensége.

Call átkarolta felhúzott térdét.

– Szerinted komolyan gondoltam?

– Miért, talán nem? – Aaron tekintete kifejezéstelen volt. Call nagyon szerette volna tudni, mit gondolhat. Azelőtt elég jól meg tudta tippelni, mi járhat a barátja fejében, de többé már nem így volt. – Elvégre legyőzted a halált.

– Ma este kitaláljuk, mit tehetünk az ügyedben – mondta Call. – Azután pedig lelépünk. – Nem említette a káoszsújtottak seregét, amiről azt remélte, hogy magukkal tudják vinni. Úgy gondolta, hogy ha sikerül még ma este megoldást találniuk Aaron problémájára, akkor elhúzhatják innen a csíkot. Biztos volt benne, hogy még hajnal előtt átmasírozhatnak a folyón a sereggel, Alexnek pedig nem lehetett annyi káoszsújtottja, amivel megállíthatta volna őket.

De kétségek gyötörték: mi lesz, ha nem sikerül megoldania Aaron gondját? Vajon akkor is el kéne szökniük? Tényleg úgy gondolja, hogy a mágusok el tudnák fogadni őt, pláne most, a feltámasztott Aaron kíséretében?

Eszébe jutott, milyen képet vágtak a tanácstagok, és jeges űrt érzett a gyomrában.

Anastasia szavaira gondolt: Óriási erő lakozik benned. Ezt nem adhatod fel csak úgy. A világ nem hagyná. Soha nem fogja hagyni, hogy egyszerűen elbújj, meghúzd magad valami biztonságos menedékben. Lehet, hogy végül azzal a döntéssel kell majd szembenézned: vagy uralod a világot, vagy hagyod, hogy eltaposson.

Nagyon remélte, hogy az asszonynak nincs igaza, bár azt el kellett ismernie, hogy ami Tamarát illeti, Anastasia nem tévedett.

– Nem lesz könnyű bejutnunk a kísérletezős szobába – szólalt meg Aaron. – Nagyon sokan nyüzsögnek a házban. Kész káosz van odalent. – Ebben igaza volt: az egész ház felbolydult, Anastasia föl-alá rohangált a fiatalabb mágusokkal, hogy elementálokat idézzenek meg, Joseph mester pedig Hugóval és még néhány emberével odakint volt, védelmező szimbólumokat rajzoltak a földre az épület körül.

Call erre legszívesebben valami szellemeset felelt volna, olyasmit, hogy a káosz a lételeme, ám túlságosan szomorúnak találta a helyzetet a poénkodáshoz. Igaz, hogy ő maga még mindig káoszmágus volt, Aaron viszont már nem: Alex megkaparintotta az erejét.

– Majd Harceb segít – jelentette ki.

A farkas a neve hallatán felkapta a fejét. Ahogy elindultak a földszintre, leszaladt mellettük a lépcsőn, majd leérve megállt, összehúzott szemmel nézett körül, és halkan morgott. Harceb kezdettől fogva nem igazán bírta ezt a helyet, és úgy tűnt, minél tovább maradtak, annál kevésbé volt az ínyére.

– Megmondom, mi a dolgod – hajolt le Call a káoszsújtott farkashoz, hogy beavassa a tervbe.

 

 

A két fiú a lépcső aljában álldogálva is hallotta, hogy a terv bevált. Harceb csaholva szaladgált a házban, elterelve a mágusok figyelmét. Mindenki azt találgatta, vajon mi ütött az állatba, sokan azt hitték, hogy megtámadta őket a Tanács.

Miközben a mágusok Harcebet kergették, Call és Aaron bementek a kísérletezős szobába, becsukták maguk mögött az ajtót, és bezárták.

Csak ekkor döbbentek rá, hogy nincsenek egyedül. Alex a padlón ücsörgött, körülötte nyitott könyvek hevertek. A szeme beesett volt, az arca nyúzott.

A helyiség túlsó végében álló hordágyon egy bizarr kinézetű holttest hevert. A halott egy felnőtt ember lehetett, ám az arcát mágiával átalakították, Drew gyermeki vonásait tükrözte, a fiú groteszk paródiájának tűnt. Úgy festett, akár egy húsból faragott szobor, amit vajkéssel formáltak meg. Gyerekruhákba öltöztették, így még inkább önmaga paródiájának látszott: egy lóval díszített póló és piros farmer volt rajta. Callnek már a puszta látványától is felfordult a gyomra.

– Ööö... – nyögte. – Bocsi, nem tudtuk, hogy van idebent valaki.

Aaron nem tett mást, csak némán figyelte Alexet. Mintha még egy kis mosoly is bujkált volna a szája sarkában.

Alex nagy nehezen talpra tápászkodott, magához szorítva néhány könyvet. Remegő ujjal mutatott Callre.

– Te! Te kis... Nem magyaráztad el rendesen, hogy mit csináltál. Hazudtál! – Megpróbált átfurakodni köztük, hogy kijusson az ajtón.

– Na, nem, ácsi! – fékezte meg Call, az idősebb srác mellkasára téve a kezét. Alex magasabb volt náluk, viszont kettő állt eggyel szemben, és Aaron a halálból való visszatérése óta sokkal félelmetesebben hatott. – Segíteni fogsz nekünk.

– Semmit sem csinálok, amíg el nem magyarázod, hogyan keltetted életre Aaront. És az igazat akarom hallani, nem azt, amit Joseph mesternek hazudtál, hogy kínozz engem.

– Az igazat mondtam. Te egyszerűen nem vagy képes arra, amit tettem.

Alex erre Call szemébe nézett. Most először nyoma sem volt az arcán a gúnyos vigyornak. Őszintén ijedtnek tűnt.

– Miért? Miért ne lennék rá képes? Miért ne bírnám megtalálni és visszahozni Drew lelkét?

Call a fejét csóválta.

– Nem tudom. Én nem így csináltam. Aaron teste itt volt. Drew-é viszont nincs meg. Mégis hogyan lennél képes megtalálni a lelkét?

Alex arcáról sütött a kétségbeesés, de semmiképpen sem győzhette volna meg Joseph mestert arról, hogy ne akarja visszakapni a fiát. Tudta, hogy a mágus továbbra is azt fogja követelni tőle, keltse életre Drew-t, hiába volt ez lehetetlen.

– Szóval nincs remény – mondta Alex.

– Azért abban nem vagyok biztos – felelte Call. – Ha segítesz nekem Aaronnal kapcsolatban, akkor én is megpróbálok segíteni neked Drew ügyében.

Alex jóval régebben tanulta a mágiát, mint Call; ráadásul már évek óta gyűjtögette azokat a gonosz nagyúri fekete pontokat, amik ellen a fiatalabb fiú elszántan hadakozott. És ha a legcsekélyebb esély is lehetett arra, hogy Alex valamiképpen segíthet Aaronnak, akkor muszáj volt megragadniuk, bármi áron.

Alex ránézett Aaronra, és a homlokát ráncolta. Aaron közben leült a padlóra, ugyanoda, ahol az imént még az idősebb srác ücsörgött, és kézbe vette az egyik könyvet.

– Nem látom, hogy bármi baja lenne – morgott Alex. – Miben kéne segítenem?

– Aaron nem boldog – próbálta elmagyarázni a helyzetet Call.

Alex felhorkant.

– Hát, ja, azzal nincs egyedül. Én sem vagyok boldog. Ha nem támasztom fel Drew-t, nagy bajban leszek. Joseph mester folyton az Alkaheszttel szemez.

– Talán nem kellett volna azt javasolnod neki, hogy vegye el vele az erőmet – mondta Call, szemernyi együttérzés nélkül.

Alex felsóhajtott, erre nem tudott mivel visszavágni.

– Szóval valami mágikus megoldást kéne találnunk arra, hogy ismét boldoggá tegyük Aaront?

Call homlokráncolva pillantott a padlón ülő fiúra, aki úgy lapozgatta a könyvet, mintha szinte oda sem figyelne a róla szóló beszélgetésre.

– Nem egészen arról van szó, hogy boldogtalan – pontosított Call. – Csak nincs... nincs a helyén. Olyan, mintha vonattal utazna valahová, de az állomáson felejtette volna a bőröndjét, ezért kénytelen leszállni, és visszamenni érte, viszont utána rossz szerelvényre ül fel, úgyhogy nem arra megy tovább, amerre kéne.

– Ja, oké – felelte Alex ironikusan. – így most már minden világos.

Call nem akart elárulni Alexnek mindent, amit Aaron elmondott neki, mivel annak nagy része magánügynek tűnt. De azért nekifutott még egyszer, hogy megértesse a helyzetet Alexszel:

– Aaronnak nincs varázsereje. Jó, elvetted a krétori képességeit, de attól még mágusnak kéne lennie, nem? Márpedig nem az. Bármi is zárja el a varázserejétől, talán pont az a hiányzó része, ami miatt nem érzi teljes embernek magát.

Alex láthatóan hezitált, hogy higgyen-e neki.

– Egyébként is – tette hozzá Call –, ha életre keltenéd Drew-t, csak épp varázserő nélkül, akkor Joseph mester nem igazán repesne az örömtől.

Alex bosszúsan meredt rá beesett szemével.

– Ez igaz – ismerte el vonakodva. – Na, jó, és mit javasolsz?

– A Magisztériumban megtanultuk a léleklegyintést – mondta Call. – Úgy érzem, meg kéne próbálnom vetni egy pillantást Aaron lelkére. Talán megláthatnám rajta, hogy mi a gond.

– És én mégis minek kellenék ide? – faggatta Alex.

Call mély levegőt vett.

– Idősebb vagy nálunk, és régebb óta tanulod ezt az egészet. Szóval gondolkodj, mi mást vizsgálhatnánk meg rajta!

– És ha nem találunk semmi problémát?

– Talán adhatnék még neki a lelkemből – mondta Call fojtott hangon. – Talán egyszerűen csak nem adtam neki eleget.

Alex a fejét csóválta.

– A te bajod – mondta végül. – Aaron, feküdj a hordágyra!

Aaron jó néhány másodpercig nézte a hordágyat, rajta a holttesttel.

– Nem – közölte. – Nem akarok.

– Amúgy is foglalt – tette hozzá Call.

– A hullát ledobhatjuk a földre – vont vállat Alex, mire Aaron iszonyodva meredt rá.

Callnek esze ágában sem volt Alexre hallgatni, inkább a helyiség közepére húzta az egyik könyvekkel teli asztalt. Lepakoltak róla, majd Aaron felmászott rá, és hanyatt feküdt, a kezét keresztbe téve a mellkasán.

Call mély levegőt vett, igyekezett úrrá lenni a feszélyezettségén. Próbált visszaemlékezni, milyen volt látni Aaron lelkét azelőtt. Tudta, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia. Alex nem érdemelte meg, hogy bárki lelkét lássa, Aaronét meg aztán pláne nem. A fiú lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és belevágott. Nehezebb volt, mint annak idején, a Magisztériumban.

Aaron feltámasztott teste mintha megakadályozta volna, hogy Call átlásson rajta, egészen a lélekig. Valamiféle homály vette körül. Call megpróbálta felidézni az emlékeit Aaronról: ahogy a fiú nevetett, ahogy zokszó nélkül ette a zuzmót a Magisztérium menzáján, ahogy homokot válogatott, ahogy Tamarával táncolt. Ám mindent csak tompán látott a lelki szemei előtt. Egyedül Aaron holttestét tudta tisztán kivenni, ahogy nemrég még dermedten, hidegen feküdt ebben a szobában.

Call próbált visszaemlékezni, milyen volt belerakni a lelke egy darabkáját Aaronba: mintha valamilyen fém ragyogott volna fel a sötétben, szikrákat szórva. Elöntötte az emlék, és egyszeriben úgy érezte, megnyílik előtte az út Aaron lényéhez. Meglátta egy lélek fényét, fakón, de tisztán, az arany árnyalatú lángot, ami csakis maga Aaron lehetett.

Viszont sötét indák vették körül, ráakaszkodtak, mélyen belévájtak, akár a repkény gyökere, ami addig eszi be magát a falba, míg az épület össze nem dől. Aaron teste csak úgy lüktetett a káosz energiájától. Call még jobban fókuszált az elméjével, és ekkor borzalmas, nyomasztó hideget érzett meg.

A test! Valami nem stimmelt Aaron testével.

– Ti meg mit műveltek?! – A helyiség ajtaja kivágódott. Call kábán dőlt az asztalnak, Alex pedig felkiáltott, és hátraugrott.

Joseph mester állt az ajtóban, és láthatóan tombolt a dühtől.